Két nappal Kurt után egy másik korszakos macho man is ünnepel, mindenki John McLane-je a tortájáról 53 gyertyát lő szitává Berettával újratöltés nélkül, akiről csak kevesen tudják, hogy valójában Nyugat-Németországban látta meg a napvilágot egy Idar-Oberstein nevű településen.

Bár nem sok Bruce Willis-hez fogható, hasonlóan sokoldalú színész alkotott a ’80-as, ’90-es években (hisz gondoljuk csak bele: a vígjátéktól a drámán, pszichotrilleren és sci-fin át az akciófilmekig több-kevesebb sikerrel mindenhol letette névjegyét), mégis az 1988-as Die Hard címszerepével robbant be igazán a köztudatba és került egyúttal a szigorú tekintetű actionhero karakter skatulyájába. Korosztályunk számára igazi és felejthetetlen hőstípust hozott létre, munkássága során két Emmy és egy Golden Globe díjat is bezsákolt. Ma már elképzelni is rossz, mi lett volna, ha Arnold Schwarzenegger vagy Richard Gere (atyafasz!) elvállalja az azóta kultikussá vált akciósorozat főszerepét, de annyi leszögezhető: Bruce nélkül szegényebb lenne a filmtörténelem.

A musical és a film egy 19.századi nagyvárosi (pontosabban londoni) legendát dolgoz fel, mely szerint egy őrült borbély (Sweeney Todd) és nem kevésbé elborult elmeállapotú szövetségese (Mrs. Lovett) egy tucatnyi embert feláldozva élte ki bosszúszomját és virágoztatta fel kis pékségüket, melynek specialitása az emberhúsos pite.

A hátborzongató és groteszk történet és dallamok hű átvétele mellett Burton sajátos színt ad a műhöz, mely túlnő egy színpadi mű egyszerű adaptációján és új dimenziókkal ruházza fel azt. Ilyen a szuggesztív látványvilág, melyet a rendező és a legjobb formáját hozó díszlettervező, Dante Ferreti álmodott a vászonra. A végtelenül lecsupaszított, szürke, nyomasztó London képei elütnek a műfajtól megszokott színpompás, stilizált képi világtól, de ez nem az első esett, a rendező szembe megy egy-egy zsáner hagyományaival. Ebben a lecsupaszított, monoton környezetben szinte felüdülésként hat a vér látványa, mely liter számra ömlik Sweeney Todd gyanútlan kuncsaftjainak torkából. A film csúcspontjai a borbély remekül megkomponált, zenés betétekkel színesített örült mészárlásai. Zseniális és hihetetlenül abszurd, amint az áriák közben elegáns mozdulatokkal válogatás nélkül metszi el a torkokat főhős. Hasonlóan fenomenális Todd és Turpin bíró duettje a borbélyüzletben vagy Mrs. Lovett "haláltánca". A pergő ritmust és sodró lendületet csak néhány gyengébb dal, túlságosan hagyományos és szirupos” jelenetek törik meg, de a kliséket kiforgató, remekül megkomponált nagyjelenetek mellett eltörpülnek, és alig rontanak a film élvezhetőségén.

A szereposztás első osztályú. Johnny Depp remek énekhangjával és meglepően visszafogott (ám annál hatásosabb) alakítása uralja a vásznat, Alan Rickman pár perces szigorú tekintete vérfagyasztó, Helena Bonham Carter talán sose volt ennyire elbüvőlő és félelmetes, Sacha Baron Cohen (alis Borat) cameoja tovább színesíti a palettát.
A Gótikus romantika mesterének legújabb alkotása kellően groteszk, sötét és gonosz, a dallamok fülbemászóak, a színészek parádéznak ,a látvány magával ragadó, egyszóval mindent adott ahhoz, hogy egy remek filmélményben legyen részünk. Tim Burton és a musical rajongóinak egyenesen kihagyhatatlan alapmű. 8/10.
 

 

Ben Stiller bekeményít az év közepén, igazi tökös háborús action heroként feszít valahol Dél-Ázsia környékén, legalábbis első ránézésre, merthogy a Tropic Thunder névre keresztelt finomság nem más, mint egy újabb Stiller vígjáték, ami nekem kapásból a Galaxy Questet juttatja eszembe. Ugyebár ott is filmsztárok kerültek éles harci helyzetbe, itt is hasonló a szitu, de Bent ismerve és a trailert lecsekkolva bizony vállalható anyagnak tűnik. Márcsak azért is, mert Robert Downey Jr., és a szőke (!) Jack Black is feltűnik másodhegedűs poszton, ha Nick Nolte-ról már nem is beszélünk. Ütős krú lesz ez így, nincs mese.

Tudom már a csapból is ez folyik, de egyértelműen kijelenthető, hogy a közelmúlt teljes erővel igyekszik feltámasztani a western műfajt, elég ha csak a tavalyi 3:10 to Yuma-ra vagy éppen a sokkal kacifántosabb, egy levegővétellel garantáltan kimondhatatlan című The Assasination of Jesse James by the Coward Robert Ford-ra gondolunk, hogy a 2005-ös Melquiades Estradáról ne is beszéljünk. Egy ideig úgy tűnt, hogy ebbe az áramlatba fog  fejest ugrani a Vérző olaj (There Will Be Blood) is, azonban mégsem lehet egyértelműen rásütni a klasszikus western stílusjegyeket.

Habár a műfajra jellemző klasszikus szembenállás megvan, mégsem alkoholbűztől övezett, párbajozó pisztolyhősök között kell keresni a konfliktust, hanem a karrierista, kapzsi, pénzügyi érdekeltségeit végtelenül kegyetlenül őrző olajmágnás és a kis embereket képviselő vallási vezető között. Bár hasonlóan karakterközpontú pályatörténeteket akárki könnyűszerrel találhat a filmtörténetben, éles szemű kritikusok ilyenkor habzó szájjal tajtékozva húzzák elő filmográfiával teletömött belső zsebükből az Aranypolgár (Citizen Kane) című aduászt, de pont az eltérő társadalmi erőknek ez a fajta szembeállítása teszi szokatlanul életszerűvé és erőteljessé az egész történetet. Mindkét fél hisz a maga istenében, ám míg az egyik oldalon ténylegesen a bibliai transzcendentális erőről van szó, addig a másik oldalon a pénz áll.

Ne feledjük, hogy Upton Sinclair adaptációról van szó, aki anno szociológiai pontossággal igyekezett feltárni olvasóközönsége előtt a kapitalizmus embertelen oldalát, ennek megfelelően a filmben is a pénzhajhászás motívuma kerül az előtérbe. A kegyetlen Daniel Plainview még kegyetlenebb világa ez, ahol mindenki hazugságokkal, ámítással és köpönyegforgatással próbál érvényesülni, azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha kijelentem: eredménytelenül. Egy végtelenül pesszimista hangnemű történet ez, ahol a vallás szolgái sem menekülhetnek el a pénz mindenható hatalma elől, ahol még a legártatlanabb gyereknek is szenvednie kell, ha apjának a pénz és család között választania kell.

És mi teszi az élményt fergetegessé? A környezet, amelybe Sinclair is ágyazta a történetet, az 1910-es évek feeling, amit Paul Thomas Andersonék tökéletesen dobálnak fel a vászonra, bár minimalista tájleírások vannak csupán, az olajfúrótornyok által övezett falu, a díszletek és jelmezek káprázatosak, Daniel Day-Lewis (kinézetre egy kis Magnum-áthajlással) pedig maga a tökély erre a szerepre. A vak is láthatja, ha erre a faszira műbajuszt ragasztanak, garantált az Oscar-jelölés, de különben is egy hihetetlenül tehetséges színész, aki a megtestesült gonosz szerepében egyszerűen briliáns alakítást nyújt. Egy ütős csapat ütős filmje ez a modern, olajra épülő ipari világ üzlethálózatának gyermekkorából nagyon is mai problémákat feszegetve. 10/10p