Stephen Sondheim 1979-es nagysikerű musicalje egész egyszerűen Tim Burtonért kiáltott, hiszen a horror elemekkel átszőtt történet rendhagyó zenés feldolgozása tökéletesen illeszkedik a rendező életművében: a viktoriánus, szennyes London díszletei, züllöt, őrület határán álló szereplők, a nyakmetsző, bosszúálló borbély főhős, mindehhez csipetnyi (inkább maroknyi) kannibalizmussal megfűszerezve, mintha az egész a ő fejében született volna meg. A musical műfaja sem áll messze Burtontől, a Karácsonyi lidércnyomásban többször fakadtak dalra szereplők, de ott Danny Elfman (a rendező házi zeneszerzője) a megálmodott látványhoz és hangulathoz komponálta a melódiát. A Sweeney Todd esetében azonban Sondheim klasszikusabb színpadi dallamai adottak voltak, melyek talán elütnek a burtoni univerzumtól, de sikeresen vegyíti sötét, gótikus világával és az ebből adódó kontrasztokat az abszurditásig fokozza.

A musical és a film egy 19.századi nagyvárosi (pontosabban londoni) legendát dolgoz fel, mely szerint egy őrült borbély (Sweeney Todd) és nem kevésbé elborult elmeállapotú szövetségese (Mrs. Lovett) egy tucatnyi embert feláldozva élte ki bosszúszomját és virágoztatta fel kis pékségüket, melynek specialitása az emberhúsos pite.

A hátborzongató és groteszk történet és dallamok hű átvétele mellett Burton sajátos színt ad a műhöz, mely túlnő egy színpadi mű egyszerű adaptációján és új dimenziókkal ruházza fel azt. Ilyen a szuggesztív látványvilág, melyet a rendező és a legjobb formáját hozó díszlettervező, Dante Ferreti álmodott a vászonra. A végtelenül lecsupaszított, szürke, nyomasztó London képei elütnek a műfajtól megszokott színpompás, stilizált képi világtól, de ez nem az első esett, a rendező szembe megy egy-egy zsáner hagyományaival. Ebben a lecsupaszított, monoton környezetben szinte felüdülésként hat a vér látványa, mely liter számra ömlik Sweeney Todd gyanútlan kuncsaftjainak torkából. A film csúcspontjai a borbély remekül megkomponált, zenés betétekkel színesített örült mészárlásai. Zseniális és hihetetlenül abszurd, amint az áriák közben elegáns mozdulatokkal válogatás nélkül metszi el a torkokat főhős. Hasonlóan fenomenális Todd és Turpin bíró duettje a borbélyüzletben vagy Mrs. Lovett "haláltánca". A pergő ritmust és sodró lendületet csak néhány gyengébb dal, túlságosan hagyományos és szirupos” jelenetek törik meg, de a kliséket kiforgató, remekül megkomponált nagyjelenetek mellett eltörpülnek, és alig rontanak a film élvezhetőségén.

A szereposztás első osztályú. Johnny Depp remek énekhangjával és meglepően visszafogott (ám annál hatásosabb) alakítása uralja a vásznat, Alan Rickman pár perces szigorú tekintete vérfagyasztó, Helena Bonham Carter talán sose volt ennyire elbüvőlő és félelmetes, Sacha Baron Cohen (alis Borat) cameoja tovább színesíti a palettát.
A Gótikus romantika mesterének legújabb alkotása kellően groteszk, sötét és gonosz, a dallamok fülbemászóak, a színészek parádéznak ,a látvány magával ragadó, egyszóval mindent adott ahhoz, hogy egy remek filmélményben legyen részünk. Tim Burton és a musical rajongóinak egyenesen kihagyhatatlan alapmű. 8/10.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.