Napjaink Hollywoodjának egyik legismertebb és legelismertebb rendezője még filmsihederként, a hatvanas években betörtént nagy generációváltás idején, a filmiskola padsoraiból kikerülve szó szerint is véresen komoly témához nyúlt, ami a korszak Amerikájának lakóit is hosszú éveken át foglalkoztatta. Az 1967-es rövidfilm, The Big Shave (Viet ’67 alcímmel) bár még csak az első szárnypróbálgatások egyikének nevezendő, mégis már ilyen korán megtalálhatók benne a tipikusan Scorsese-re jellemző jegyek, amik későbbi munkáiban teljesednek ki.

Az a ritmus, amit a kezdő képek sora megteremt, már egy tehetséges alkotó kéznyomát bizonyítja, nem mellékesen megragadja és mindvégig képes is magával vonni a néző figyelmét. A jazz zenére komponált vágások, a hófehér, makulátlan tisztaságú fürdőszobáról készült képek egy tipizált és egyben idillikus amerikai mellékhelységet mutatnak be, egy átlagos hétköznapi reggel megkezdésének elengedhetetlen állomását. Ez a klipszerű kezdés, a zene és a hozzá párosított képek tökéletes összhangjával, építi fel a teret, vele együtt felvázolja az alapszituációt és megteremt egy olyan alaphangulatot, amit előtte csak a filmtörténeti Psycho fürdőszobája volt képes előhívni, és amely teljes mértékben a Big Shave legnagyobb erősségének is tekinthető.

A mesterien rideg, elegánsan lényegre törő ám feltűnően Hitchcockra hajazó bevezető rész után, csakis a gondosan megszerkesztett alapatmoszférára épülhet a szerencsésen eltalált, ámbár az alcímmel túlságosan direkten fogalmazó metafora, a borotválkozó ifjú parabolája. Az idillikus, tökéletesen biztonságos és a fehérben, a béke színében úszó helységben történik az esemény, a „nagy borotválkozás”, mely beszennyezi a makulátlan állapotokat pont, mint ahogy tette azt a vietnámi invázió is a békés amerikai hétköznapokkal.  Nem nehéz belátni, hogy ebben az időszakban az önpusztító, öncsonkító nemzet kérdésköre nem kicsit volt divatos téma, a vietnámi háborúnak kis túlzással az égvilágon egyetlen pártolója sem volt, az ebből adódó békepárti légkör pedig olcsó utcalányként kínálta fel magát a fiatal rendezőnek. Az amerikai filmes és társadalmi életben is generációs konfliktus ütötte fel a fejét, ami igazán kedvező táptalajnak bizonyult és széleskörű fiatal befogadó bázist alakított ki a hasonló alkotások számára (nem véletlen a jazz zene használata sem). Scorsese későbbi filmjeit megismerve egyáltalán nem meglepő az (ön)erőszak naturalisztikus ábrázolása, de egyébként is, a zavaróan szűk képkivágások, az egyre közelebb kerülő bőr, a már tükörsima arc újbóli borotválása mind-mind a végkifejletet előlegezi meg.

Mindent egybe vetve, a Big Shave nem kifejezetten tökéletes, viszont korai filmnek kitűnő, technikailag perfekt darab, azonban bár az alcím elhagyásával a központi hasonlat tág értelemben bármely önpusztító folyamatra érthető lesz, az eredeti túlzott ideológiai és politikai utalásrendszer a divattémával kicsit csorbítja az amúgy precízen felépített alkotás élét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.