Tim Burton fantáziája már karrierje kezdetén, a két legismertebb rövidfilmjében is olyan komplex saját világot épített fel, ami kvázi szerzői kézjegyként végigvonul majd pályáján. Az 1982-es Vincent és az 1984-es Frankenweenie is tartalmazza azokat az elemeket, amelyek tökéletes fúziójából születhet meg hat évvel később az Ollókezű Edward, mely a két short-opusz igazi cuvée-jeként egyesíti magában Vincent Price karakterét és az életre keltett kívülálló lény esetlen történetét az amerikai kertvárosban.

 A Frankenweeinie első nekifutásra nem túl meglepően a névrokon-horror klasszikus Frankensteinnek gyerekek számára is fogyasztható változatba való átültetésének tűnik meleg családi környezetbe ágyazva és rosszarcú kutyával megspékelve. És bár a történettől nem áll távol a sziruposság, mégsem erről van szó, ez a film egészen egyszerűen nem gyerekeknek készült. Már csak azért sem, mert ez a szirup inkább savanyú, mint édes, a film maga is inkább paródia, mint tanmese. És bár nem áll távol Burtontől a b-kategóriás filmek világa – gondoljunk csak az Ed Wood-ra -, Frankenstein története előtt sem meghajol, inkább csak eszközként használja a sztorit. Az egyedi látásmódjáról elhíresült rendező életútját ismerve, sőt a Vincent - Frankenweenie - Ollókezű Edward mesterhármast szorosan szemügyre véve nem nehéz belátni, hogy ennek a mikro-trilógiának egyetlen darabja sem direkt tiszteletadás Vincent Price életútjának, esetleg a nagy horror klasszikus emlékének, de még maga az Ed Wood sem a világ legrosszabb rendezője címét méltán bitorló alak tetteinek himnuszba foglalása. Utóbbit leszámítva ezek mindegyike ugyanis hasonló tematikán alapul: olyan kívülálló, nem hétköznapi, átlagos család számára idegen lényekről szólnak, akiket különlegességük miatt nem fogad el a hétköznapok embere, akiket nemkívánatosnak tartanak, akikre mindenki ferde szemmel néz és nem utolsó sorban: akiktől félnek.

 És pont ez a félelem teszi kézenfekvővé a horror elemekhez történő visszanyúlást, ez kínálja tálcán Frankenstein lényének történetét mind Frankenweenie mind pedig Edward esetében. Fontos leszögeznünk azonban, hogy ez a félelem nem a nézőre hat, inkább a cselekmény főszereplőjének közvetlen környezetének tagjait rettenti el, az ő esetükben nagyon is működik. A Frankenweenie is Burton elméjének csiszolt munkája, egy óramű pontosságával működő zseniális műfajparódia, nagyszerű hangulattal, falrepesztő iróniával, sőt helyenként már maró gúnnyal ábrázolva a kertvárosi életközösség hétköznapjait, egy pontosan olyan csoportosulásét, amelyik retteg a nem hétköznapitól, az idegentől, a kívülállótól, és ami majd Edward esetében is visszaköszön. Az élményt is ez a több pillérre támaszkodó paródia teszi tökéletesebbé, maga a film nemcsak a horror-kliséknek ad elemi erejű tockost, de az a széles társadalmi réteg is megkapja a magáét, akik a történetben részt vesznek, a happy endre éhező nézőközönségről már nem is beszélve. Persze a teljes összképet apró, ám annál jelentősebb ecsetvonásokkal egészíti ki a klasszikus horrorfilmekre jellemző képi világ, a gótikus hangulatú temetővel és a klasszis színészi teljesítménnyel. Rövidfilmhez képest meglehetősen sok ismerős arc felbukkan, a Ragyogás Shelley Duvallja, a Reszkessetek, betörők! Daniel Sternje mellett Sofia Coppola és a David Lynch-féle Kék bársony kutyája, Sparky adják arcukat, nevüket és játékukat a darabhoz.

 

 Maga a történet, az elpusztult házi kedvencnek és egyben megannyi családi mozi ügyeletes sztárjának újjáélesztése a villám erejét felhasználó saját készítésű defibrillátorral inkább gyermekien naiv, szórakoztatóan humoros, mint rémisztő és félelmetes. A humor forrása főleg a helyzetkomikum, elég, ha a kutya csínytevéseire gondolunk, de a műfaji klisék görbe tükör elé állítása (esőbe bámuló gyermek, az expresszionista horrorokra jellemző árnyékhasználat) sokkal szórakoztatóbb és nem mellékesen sokkal jobban beválik, mint a kutya már-már burleszk-szerű tevékenysége. Ennek megfelelően kialakul egy emelkedettebb, poénosabb hangulat, aminek tükrében a jó érzésű néző könnyűszerrel felismerheti, hogy maga az alkotás sem egy véresen komoly történetet mesél el, sőt tovább görgetve az eseményeket, egyértelműen kiérezhető az ironikus-parodisztikus vonás, aminek köszönhetően a Frankenweenie vitathatatlan erejű rövidfilmmé válik.

 Ugyanebből az aspektusból nem lesz giccses a zárlat sem, a tény, hogy Sparky szerelme ugyanolyan frizurával rendelkezik, mint Frankenstein menyasszonya, egyszerűen nem engedi meg, hogy komolyan vegyük az egész alapszituációt, és maga a hangulat arra késztet, hogy a történetet továbbgondoljuk és felismerjük, miről is szól valójában. Ha ezt észre vesszük, és engedelmeskedünk is ennek az ösztönzésnek, garantáltan felejthetetlen élményben lesz részünk, és rájövünk, hogy egy korai remekművel van dolgunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.