1.

Száll a kakukk fészkére (1975)

Bolondok háza belülről, aminek látványa csak erősíti a tudatot, a kinti világ a bolond, mely beszivárog hozzájuk.

2.

Az ember gyermeke (2006)

Utópia, melyben az emberiség haldoklik azáltal, hogy nincsenek újszülöttek. Az elöregedés alternatívája.

3.

A taxisofőr (1976)

Vietnámi veterán beilleszkedési zavarai és annak következményei egy arra érzékeny kor zseniális rendezőjétől

4.

Lost Highway (1997)

A városi misztikum egyik legjelentősebb alkotása, mely nem nélkülözi a korára való kikacsintást.

5.

Berlin felett az ég (1987)

Az idilli állapotból a szerelem érzésének megvalósulása miatt a halandóságot választja.

6.

Mennyország most  (2005)

Két barát Palesztinából, akik meghozzák a végső döntést: öngyilkos merénylőnek állnak.

7.

A tanú (1969)

A magyar irodalmi groteszk egyik legszebb és legtökéletesebb filmes megjelenése.

8.

Equilibrium (2002)

Egy olyan kor ábrázolása, melyben az embert megfosztják egyik legfőbb természeti jegyétől: az érzelmeitől.

9.

Bin-Jip - Lopakodó lelkek (2004)

Elidegenedés a nagyvárosban, ahogy azt a mai japán keretek között érzékelik, ahogy azt az európaiak is megérthetik.

10.

Good Night and Good Luck (2005)

A televíziózás hőskorának korhű megjelenítése, a nyugati világban elképzelhetetlen üldöztetések korszaka.

11.

Memento (2000)

Nem bízhatsz senkiben! Nem hihetsz senkinek! Hogyan tudod meg az igazságot, ha nem is emlékszel semmire?

12.

A bálnalovas (2002)

Világsikerű regény adaptációja, mely ragyogóan ábrázolja a mai világban egy elfeledettebb törzsi tradíciókat.

13.

Wall-E (2008)

A modern animáció nyújtotta lehetőségek közepette is megismerszik az ember világpusztító hajlama

14.

Good Will Hunting (1997)

A meg nem értett zsenialitás filmes ábrázolása két olyan filmes kezdőtől, akik elsőre beírták nevüket a nagykönyvbe.

Bride of Frankenweenie

2009.01.03. 20:10

 Tim Burton fantáziája már karrierje kezdetén, a két legismertebb rövidfilmjében is olyan komplex saját világot épített fel, ami kvázi szerzői kézjegyként végigvonul majd pályáján. Az 1982-es Vincent és az 1984-es Frankenweenie is tartalmazza azokat az elemeket, amelyek tökéletes fúziójából születhet meg hat évvel később az Ollókezű Edward, mely a két short-opusz igazi cuvée-jeként egyesíti magában Vincent Price karakterét és az életre keltett kívülálló lény esetlen történetét az amerikai kertvárosban.

 A Frankenweeinie első nekifutásra nem túl meglepően a névrokon-horror klasszikus Frankensteinnek gyerekek számára is fogyasztható változatba való átültetésének tűnik meleg családi környezetbe ágyazva és rosszarcú kutyával megspékelve. És bár a történettől nem áll távol a sziruposság, mégsem erről van szó, ez a film egészen egyszerűen nem gyerekeknek készült. Már csak azért sem, mert ez a szirup inkább savanyú, mint édes, a film maga is inkább paródia, mint tanmese. És bár nem áll távol Burtontől a b-kategóriás filmek világa – gondoljunk csak az Ed Wood-ra -, Frankenstein története előtt sem meghajol, inkább csak eszközként használja a sztorit. Az egyedi látásmódjáról elhíresült rendező életútját ismerve, sőt a Vincent - Frankenweenie - Ollókezű Edward mesterhármast szorosan szemügyre véve nem nehéz belátni, hogy ennek a mikro-trilógiának egyetlen darabja sem direkt tiszteletadás Vincent Price életútjának, esetleg a nagy horror klasszikus emlékének, de még maga az Ed Wood sem a világ legrosszabb rendezője címét méltán bitorló alak tetteinek himnuszba foglalása. Utóbbit leszámítva ezek mindegyike ugyanis hasonló tematikán alapul: olyan kívülálló, nem hétköznapi, átlagos család számára idegen lényekről szólnak, akiket különlegességük miatt nem fogad el a hétköznapok embere, akiket nemkívánatosnak tartanak, akikre mindenki ferde szemmel néz és nem utolsó sorban: akiktől félnek.

 

 És pont ez a félelem teszi kézenfekvővé a horror elemekhez történő visszanyúlást, ez kínálja tálcán Frankenstein lényének történetét mind Frankenweenie mind pedig Edward esetében. Fontos leszögeznünk azonban, hogy ez a félelem nem a nézőre hat, inkább a cselekmény főszereplőjének közvetlen környezetének tagjait rettenti el, az ő esetükben nagyon is működik. A Frankenweenie is Burton elméjének csiszolt munkája, egy óramű pontosságával működő zseniális műfajparódia, nagyszerű hangulattal, falrepesztő iróniával, sőt helyenként már maró gúnnyal ábrázolva a kertvárosi életközösség hétköznapjait, egy pontosan olyan csoportosulásét, amelyik retteg a nem hétköznapitól, az idegentől, a kívülállótól, és ami majd Edward esetében is visszaköszön. Az élményt is ez a több pillérre támaszkodó paródia teszi tökéletesebbé, maga a film nemcsak a horror-kliséknek ad elemi erejű tockost, de az a széles társadalmi réteg is megkapja a magáét, akik a történetben részt vesznek, a happy endre éhező nézőközönségről már nem is beszélve. Persze a teljes összképet apró, ám annál jelentősebb ecsetvonásokkal egészíti ki a klasszikus horrorfilmekre jellemző képi világ, a gótikus hangulatú temetővel és a klasszis színészi teljesítménnyel. Rövidfilmhez képest meglehetősen sok ismerős arc felbukkan, a Ragyogás Shelley Duvallja, a Reszkessetek, betörők! Daniel Sternje mellett Sofia Coppola és a David Lynch-féle Kék bársony kutyája, Sparky adják arcukat, nevüket és játékukat a darabhoz.

 

 Maga a történet, az elpusztult házi kedvencnek és egyben megannyi családi mozi ügyeletes sztárjának újjáélesztése a villám erejét felhasználó saját készítésű defibrillátorral inkább gyermekien naiv, szórakoztatóan humoros, mint rémisztő és félelmetes. A humor forrása főleg a helyzetkomikum, elég, ha a kutya csínytevéseire gondolunk, de a műfaji klisék görbe tükör elé állítása (esőbe bámuló gyermek, az expresszionista horrorokra jellemző árnyékhasználat) sokkal szórakoztatóbb és nem mellékesen sokkal jobban beválik, mint a kutya már-már burleszk-szerű tevékenysége. Ennek megfelelően kialakul egy emelkedettebb, poénosabb hangulat, aminek tükrében a jó érzésű néző könnyűszerrel felismerheti, hogy maga az alkotás sem egy véresen komoly történetet mesél el, sőt tovább görgetve az eseményeket, egyértelműen kiérezhető az ironikus-parodisztikus vonás, aminek köszönhetően a Frankenweenie vitathatatlan erejű rövidfilmmé válik.

 Ugyanebből az aspektusból nem lesz giccses a zárlat sem, a tény, hogy Sparky szerelme ugyanolyan frizurával rendelkezik, mint Frankenstein menyasszonya, egyszerűen nem engedi meg, hogy komolyan vegyük az egész alapszituációt, és maga a hangulat arra késztet, hogy a történetet továbbgondoljuk és felismerjük, miről is szól valójában. Ha ezt észre vesszük, és engedelmeskedünk is ennek az ösztönzésnek, garantáltan felejthetetlen élményben lesz részünk, és rájövünk, hogy egy korai remekművel van dolgunk.

Mongol

2008.12.21. 11:20

 „Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat, Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, …”  (Kölcsey Ferenc – Himnusz)

 

 A fent idézett sorok mindenki számára ismertek, bár itt nem egy magyar filmmel van dolgunk (mondjuk ha valaki nem is tudná, az első képkockák azonnal bizonyítják). Igen érdekes alkotással találkozhatott az, aki december elején (vagy akár mostanság) betért a mozikba. A film felfogható egy második résznek is, nevezetesen a The Blue Wolf: To the Ends of Earth and Sea folytatásának, amely ugyancsak 2007-ben került vászonra.

 

 

 

 A Mongol című film mesés tájakra kalauzolja el a nézőt, amelyet hazai szem csak nagyon ritkán láthat élőben. A német – kazahsztáni – orosz – mongol koprodukció 2007-ben került napvilágra, ám a hazai mozikba csak ezen a télen került. 2008-ban a Legjobb film jelölést kapta Sergei Bodrov, az Európai Filmakadémiától, és a Legjobb idegennyelvű filmként jelölték az Oscar-gálán.

 

A stáb egészen ismeretlen nevekkel van kitömve (minő meglepő?) ugyanis itt egy ’Álomgyáron’ kívüli filmmel van dolgunk. Sergei Bodrov, a rendező, már kapott jelölést a legjobb forgatókönyvért az Európai Filmakadémiától A kaukázusi folyó című munkájáért, és még ugyanakkor (1996-ban) megkapta az Ökumenikus zsűri díját a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon. Az egyébként látszik is a filmen, hogy nem szakavatatlan kezek munkája…

A forgatókönyvből itt is kivette a részét Alif Aliyevvel egyetemben (nem mellesleg ketten írták  A kaukázusi folyóét is). És még itt jegyezném meg, hogy Bodrov úr még producerként is fel van tüntetve a stábban, amely már-már szerzőivé is avanzsálta a filmet.

Tovább nem kívánnám szaporítani a szót a stábról, inkább nézzük magát a filmet.

 

 

 

 Főszereplőnk Tadanobu Asano (Temudjin), aki több külföldi alkotásban szerepelt már (szóval a Japán filmtörténetben biztosan megjelenik). Ő lesz az, aki minden mongolok ura akar lenni, persze nagy áldozatok árán. Szerelmét Börtét, Khulan Chuluun játssza, akinek ez az első filmje és bár nem kap nagy szerepet, mégis megnyerő a játéka. A harmadik nagyobb szerepet Honglei Sun kapta, aki előbb Temudjin barátja, majd ellensége lesz. Na ő volt az, aki a legmegnyerőbb volt számomra.

 

Próbáltam olyan képeket keresni, amelyek ha nem is teljesen, de legalább kicsit megmutathatnak valamit abból a látványvilágból, melyet a film tár elénk. Ha nagyon össze kellene hasonlítanom, talán az Út a vadonba jutna eszembe, ahol a civilizációt próbálták ütköztetni a természet adta szépségekkel. Viszont itt teljesen más a környezet! A legszebb viszont az egészben, hogy a sivár pusztákat is olyan ügyességgel mutatják be, hogy a rajta történő események, semmit sem vesznek el a táj szépségéből. Dúlhat rajta akár harc, lehet akármilyen szomorú jelenet, a nézőt mindig megragadja a képi élmény. Természetesen viszonylag sok számítógépes animáció is bekerült a filmbe (de hát e nélkül ma már aligha elképzelhető egy sikeres film).

 

 

 

 A történet arról szól, hogy Temudjin nagyon fiatalon (apja halála miatt) kán lesz. Azonban ezt nem nézik jó szemmel néhányan és ezért menekülésre kényszerül. Ekkor köt barátságot Jamukha-val, akivel később igen ellentétes viszonyt fognak ’ápolni’. A történet javarészt Temudjin szerelmének, Börtének a keresését teszi ki, akit hol megtalál, hol pedig ismét elveszít. A film végéig menekülnie kell, végül pedig egy nagy csatát vívnia (nem is akárkivel), amely eldönti, hogy ki legyen az összes mongol kánja.

 

Ha valakit nem vakítottak el nagyon az amerikai mozik, és kicsit érdeklődik a külföldi kultúra felé, annak mindenképpen ajánlom ezt a filmet. Bár kicsit fura (és néha idegtépő) a mongol nyelv (igen, itt mongolul beszélnek végig), a film egészen hű a korabeli szokásokhoz és öltözködéshez. Habár a mongol közönség elég kritikus volt ezekkel kapcsolatban, ’szakavatatlan’ szemmel nézve, a film a csodás környezet mellé, még egy viszonylag hihető történetet is tudott mutatni.

Napjaink Hollywoodjának egyik legismertebb és legelismertebb rendezője még filmsihederként, a hatvanas években betörtént nagy generációváltás idején, a filmiskola padsoraiból kikerülve szó szerint is véresen komoly témához nyúlt, ami a korszak Amerikájának lakóit is hosszú éveken át foglalkoztatta. Az 1967-es rövidfilm, The Big Shave (Viet ’67 alcímmel) bár még csak az első szárnypróbálgatások egyikének nevezendő, mégis már ilyen korán megtalálhatók benne a tipikusan Scorsese-re jellemző jegyek, amik későbbi munkáiban teljesednek ki.

 

Az a ritmus, amit a kezdő képek sora megteremt, már egy tehetséges alkotó kéznyomát bizonyítja, nem mellékesen megragadja és mindvégig képes is magával vonni a néző figyelmét. A jazz zenére komponált vágások, a hófehér, makulátlan tisztaságú fürdőszobáról készült képek egy tipizált és egyben idillikus amerikai mellékhelységet mutatnak be, egy átlagos hétköznapi reggel megkezdésének elengedhetetlen állomását. Ez a klipszerű kezdés, a zene és a hozzá párosított képek tökéletes összhangjával, építi fel a teret, vele együtt felvázolja az alapszituációt és megteremt egy olyan alaphangulatot, amit előtte csak a filmtörténeti Psycho fürdőszobája volt képes előhívni, és amely teljes mértékben a Big Shave legnagyobb erősségének is tekinthető.

A mesterien rideg, elegánsan lényegre törő ám feltűnően Hitchcockra hajazó bevezető rész után, csakis a gondosan megszerkesztett alapatmoszférára épülhet a szerencsésen eltalált, ámbár az alcímmel túlságosan direkten fogalmazó metafora, a borotválkozó ifjú parabolája. Az idillikus, tökéletesen biztonságos és a fehérben, a béke színében úszó helységben történik az esemény, a „nagy borotválkozás”, mely beszennyezi a makulátlan állapotokat pont, mint ahogy tette azt a vietnámi invázió is a békés amerikai hétköznapokkal.  Nem nehéz belátni, hogy ebben az időszakban az önpusztító, öncsonkító nemzet kérdésköre nem kicsit volt divatos téma, a vietnámi háborúnak kis túlzással az égvilágon egyetlen pártolója sem volt, az ebből adódó békepárti légkör pedig olcsó utcalányként kínálta fel magát a fiatal rendezőnek. Az amerikai filmes és társadalmi életben is generációs konfliktus ütötte fel a fejét, ami igazán kedvező táptalajnak bizonyult és széleskörű fiatal befogadó bázist alakított ki a hasonló alkotások számára (nem véletlen a jazz zene használata sem). Scorsese későbbi filmjeit megismerve egyáltalán nem meglepő az (ön)erőszak naturalisztikus ábrázolása, de egyébként is, a zavaróan szűk képkivágások, az egyre közelebb kerülő bőr, a már tükörsima arc újbóli borotválása mind-mind a végkifejletet előlegezi meg.

Mindent egybe vetve, a Big Shave nem kifejezetten tökéletes, viszont korai filmnek kitűnő, technikailag perfekt darab, azonban bár az alcím elhagyásával a központi hasonlat tág értelemben bármely önpusztító folyamatra érthető lesz, az eredeti túlzott ideológiai és politikai utalásrendszer a divattémával kicsit csorbítja az amúgy precízen felépített alkotás élét.

Madagaszkár 2

2008.12.14. 10:25

A Madagaszkár második részében hőseink Afrikába mennek, ahol megismerkednek a többi oroszlánnal, zebrával, zsiráffal és vízilóval és ismét érdekes kalandokba keverednek.

A nagyközönség 2005-ben láthatta a Madagaszkár első részét, amely bár nem aratott akkora sikert, mint mondjuk a Shrek (akármelyik része), vagy a Toy Story (amely a világ első egész estés számítógép-animációs filmje volt. Aztán 2008-ban pedig elkészítették a második részt majdhogynem ugyanazzal a stábbal. Amitől viszont jobb lett az utóbbi rész, arról mindjárt bővebben.

 Az alapsztori, amit már sokan ismerhetnek a következő:  a New York-i Central Park állatkertjének fő attrakciója Alex, az oroszlán. Ő és legjobb barátai Marty, a zebra, Melman, a zsiráf és Gloria, a víziló azonban nem elégszenek meg az ottani helyzetükkel. Amikor Marty elszökik az állatkertből, barátai utánamennek, hogy visszavigyék. Azonban a mentőakció félresikerül. Amikor megtalálják Marty-t a jóhiszemű emberek elkábítják és bedobozolják őket, hogy elszállíthassák Afrikába és megszabadítsák a betondzsungeltől. A pingvinek azonban, akik a zebránknak is segítettek kijutni, megrongálják a hajót és kis csapatunk Madagaszkár szigetén találja magát. Ez történt hát az első részben.

A második rész pedig innen indul.

De még mielőtt előrerohannánk, nézzük meg a stábot:

 Rendezőink mindkét részben ugyanazok, vagyis Eric Darnell és Tom McGrath. Az előbbi a Z, a hangya című animációs filmben is ’oroszlánrészt’ vállalt, míg utóbbinak a neve mellett eme két alkotást jegyezhetjük föl.

 A zenéről csak annyit, hogy mindkét rész zenéjét Hans Zimmer szerezte, akinek akkora már most az opusa, hogy egy fél oldalt betöltenék csak a filmcímek.

 Inkább azt említeném meg, hogy az első rész két forgatókönyvíróval jött létre, mégpedig Billy Frolick és Mark Burton (neki nem sok köze van Timhez, legfeljebb csak névrokon). Kicsit sem lehetne mondani, hogy ők befutott írók lennének de hajrá. A második rész írója viszont már érdekesebb. Ő ugyanis nem más, mint Etan Cohen, akinek a neve a Trópusi vihar című film hallatán lehet ismerős. Ő volt annak a filmnek is (többek között) a forgatókönyvírója. Így ha belegondolunk, hogy aki egy olyan eszeveszett marhaságot képes létrehozni, az mire képes animációval…

 És akkor még itt említeném meg, az animációknál már jól bevált szokást az USA-ban, nevezetesen, hogy igazi filmsztárok kölcsönzik hangjukat az egyes figuráknak (jelen esetben állatoknak). Itt találhatjuk Ben Stiller (Alex), Chris Rock (Marty), David Schwimmer (Melman), Jada Pinkett Smith (Gloria), Sacha Baron Cohen (Julien) nevét, akik mind a két részben vállalták a szinkront.


Azt észre lehet venni, hogy nem sokat változott a felállás, szerintem azonban a második rész jobb lett, bár nem tartozom a Madagaszkár-rajongók közé.

 A történet:

 Mindenekelőtt megtudhatjuk, hogy Alex miként került az állatkertbe. Aztán azonnal a jelenbe csöppenünk vissza, ami nem jött ki igazán jól, mert én személy szerint nem tudtam igazán követni az első 10-15 perc időbeli ugrálásait (de az is lehet, hogy régen láttam az előző részt…). Mindenesetre, mikor letisztult a kép, azonnal találkozhatunk jól ismert hőseinkkel, akik épp egy megbuherált gép és a pingvinek segítségével hajtanak végre valami kényszerfelszállás-félét. A gép azonban lezuhan (minő meglepő) Afrikában. Barátaink így elindulnak a vadonba, amíg a pingvinek összerakják a gépet. Így találkoznak úgymond ’saját magukkal’ (ez különösen igaz Marty esetében). Minden állat a saját fajához csatlakozik és így alakulnak majd ki a bonyodalmak. A többi poént már nem akarom lelőni, a lényeg az, hogy hőseink igazán elgondolkodnak azon, melyik is az igazán jó hely számukra.

 Szerintem a Madagaszkár kettővel nem buktak a rendezők, sőt! A folytatásoknál ugye mindig adott a kockázat, hogy balul sül el. Láttunk már példát arra, hogy ez be is következett és arra is, hogy legalább ugyanolyan, esetleg jobb lett a következő rész(ek). Itt mindenképpen felfelé ívelő tendenciáról lehet beszélni, viszont az fontos lenne, hogy ne akarjanak majd még sok bőrt lehúzni erről (sem), mert nem lehet a végtelenségig húzni-nyúzni (ezt már láthattuk a Shreknél is, ami pedig elég populáris a befogadói szélességet nézve). 8/10p.

 

007 - Quantum csendje

2008.12.14. 10:17

 Ebben az évben újabb résszel bővült a James Bond sorozat Daniel Craig főszereplésével, ami új főhősünk második filmje 007-esként. A Casino Royale (2006) után a legtöbben érdeklődve várhatták az új-generációs ügynök világmegváltó akcióit.

 

  A sorozat a 22. résznél tart és a 6. színésznél. Olyan neves Bond-karaktereket láthatott már a közönség, mint Sean Connery, Roger Moore vagy Pierce Brosnan. Nem tudni miért, de két éve ’lecserélték’ az angol ügynököt (Brosnan urat) és egy érdekes fazon, Daniel Craig lépett a helyére, akit azelőtt igazából nem ismert senki (bár meg kell említeni, hogy kétszer is kapott legjobb férfi jelölést a Kitartó szerelem és a Torta-beli alakításai miatt). Ő próbálja tehát feltámasztani a Bond-kultuszt napjainkban.

 A 007-es ügynök kalandjai 1962-ben indultak Sean Conneryvel (Dr.No), majd Pirece Brosnan vette át a helyét egy új stílusú és modernebb filmben, amely az Aranyszem volt 1995-ben. Ő vitte vászonra a főhőst egészen 2006-ig, azaz mintegy 11 éven keresztül .

Azt még érdemes megemlíteni, hogy a váltás feltűnik abban is, hogy mindmáig durván 2-3 évente készül egy új film, akkor A magányos ügynök (1989.) és az Aranyszem között 6 év telt el. Az tehát mindenképpen egy feltámasztása volt egy elfelejtett sorozatnak.

 2006 pedig ismét egy váltás volt. Az okok között szerepelt Brosnan fásultsága és mint már láthattuk, egy új kép kialakítása titkosügynökünkről. Én, személy szerint igencsak fenntartásokkal vártam az új személy (Craig) megjelenését. Ugyanis nemcsak hogy semmi angolos nincs benne, még az a megnyerő külső is hiányzik belőle, amely a régi színészeket megnyerővé és sármossá tette.

 Viszont óriásit csalódtam benne! Kellemesen!!!

 A Casino Royale a Bond-filmek egyik legjobbika lett és engem teljesen megnyert. Mind hangulatában, mind látványilag fantasztikus volt, és akkor azt mondtam: 'Megvan! Sikerült új színt vinni Bond szerepébe.' Ezután két évet kellett várni a következő részre, amely valamiféle folytatása is lett az előzőnek.


Aki végignézte a filmet annak a kérdés viszont adja magát: Miért nem lehetett egy hasonló filmet csinálni??? A Casino Royale sikerét az adta, hogy nem volt tele bonyolult elméletekkel és nyomozással. Persze megvolt a maga kis konfliktusa, mégis inkább az akciók felé húzott. Megismerhettük Bond szerelmes énjét is, amiből nem sokat mutatott addig.

 A Quantom of solace (Quantum csendje) első fél órája tele volt zúzással, üldözéssel, lövöldözéssel, egyszóval azzal amiért megszerettük az előző részt is. Utána azonban bekövetkezik a csend. Bond őrült nyomozásba kezd, csak a bosszú élteti és nem törődik sem a barátokkal, sem a munkájával. Megjelenik a gonosz ember is Dominic Green személyében, akinek elég érdekes terve van a pénzszerzéshez. Viszont semmi különlegeset nem alkot. Tervezget, tárgyalgat, de igazából nem lehet félni tőle. Aztán ott van még Olga Kurylenko, aki nem kapott semmi komolyabb szerepet. Igazból a főhősünk szívében tátongó űrt tölthetné ki (amit elvesztett szerelme hagyott), de nem teszi!

A mi Jamesünk itt sem puhább kezű, itt sem elnézőbb, viszont hiányzik belőle valami, ami eddig megvolt, és ami miatt megtetszett, mint Bond-utód. Nem tudott igazán továbbfejlődni, nem adta ki azt a pluszt, ami miatt megnyerő volt az előző részben. A mélyen eltitkolt bosszúálló-szerelmest alakítja, aki nem sokat beszél, viszont annál többet üt. 6/10p.

 

  November 6-án valóra válhatott (volna) a Max Payne rajongók álma, ugyanis ekkor jelent meg a mozikban a számítógépes-adaptáció, Mark Wahlberg főszereplésével. A Matrix-filmekben láthaBullet Time-ra hajazó játéktól felvértezve indulhattak ismét egy Egyszemélyes háborúra.

 

Megmondom őszintén, nagy érdeklődéssel vártam John Moore új alkotását és nem kis elvárásokkal indultam neki, tekintve, hogy végigjátszottam azt a computer-játékot, amelyből maga a film is készült. Nem mondanám, hogy nagy rajongója voltam de simán megérte ezzel elütni az unalmas nyári napokat. Lássuk csak honnan is indult:

 A Max Payne egy külső nézetes videojáték, amelyet a Remedy Entertainment fejlesztett ki. Később a Rockstar Games készítette konzolokra. Jómagam PC-n jutottam hozzá és viszonylag hamar végig is játszottam. Ennek okai a rövid történet és a nagyon is jól sikerült grafika, amelyhez izgalmas játékélmény párosult (gondolok itt a lassításokra, amelyet a Matrix után először alkalmaztak játékban). Aki valamilyen formában találkozott vele, az tudhatja miről is beszélek. Ami azonban megkülönböztette a többi lövöldözős-gyilkolós játékoktól, az a lassítás volt. Emlékszem mindig a torkomban dobogó szívvel ugráltam ki a falak mögül, vagy le a lépcsőn, lecsapva a következő áldozatra.

Na erre a hangulatra és élményre a néző nem számíthat a filmben!

 A stábban találjuk először is rendezőnket John Mooret (A Főnix útja, Ómen). Előző filmjeit közel sem lehetne sikeresnek nevezni és most sem találta el igazán a hangulatot. A forgatókönyvet Beau Thorne és Shawn Ryan írta, akiknek ugyancsak nem sikerült kiugrót alkotniuk.

 A szereplők között ott van Mark Wahlberg (A tégla, Az olasz meló, Orvlövész), mint Max Payne megtestesítője. Őt nem lehet (és nem is kell) bántani a film kapcsán. Egyszerűen csak eljátszotta azt, amit rábíztak. Voltak már kiemelkedő szerepei, sajnos ez nem tartozott ide (de itt magával a karakterrel volt a baj). Mila Kunis kapta Mona Sax szerepét, akit a Max Payne 2: The Fall of Max Payneben megismerhettünk, mint Max segítőjét. A filmben valamivel kevesebb szerep jutott rá de az utolsó zúzásnál már ő is ott van. Feltűnik még a filmben Chris O’Donnell (aki nekem Robinként ragadt meg, mint Batman társa) és Nelly Furtado(!) is.

 Történetünk alapjában alkalmazkodik a játékban már megismerthez: ott van Max Payne, a nyomozó, akinek családját megölték. Ezután a játékos, mint Max megkeresheti a tetteseket, és a végén leszámol vele. Ezt persze rá lehet húzni a filmre is, bár itt vannak új dolgok is.

A filmben is halott már főhősünk családja és őt csak a bosszú élteti. 3 éve nyomoz a tettesek után, de eddig csak vakvágányra terelődött a nyomozás. Barátja és volt társa azonban rájön egy dologra, amely később elindítja a kegyetlen pusztítást és a féktelen akciót, ami sajnos csak az utolsó 30 percre jutott.

Azelőtt nem is találkozhatunk lassítással, igazából komoly akció sincs benne. Olyan hangulatot teremtettek a noir-os, Sin City-s beütéssel, amelyből sokkal többet lehetett volna kihozni. Így viszont a film kétharmada csak a nyomozásról és a régi emlékekről szól, amely kellemes altató lenne esténként lefekvés előtt de a nézők nem ezért ültek be a moziba.

  Sajnos ki kell ábrándítanom azokat, akik arra a hangulatra számítottak, amelyet már megismerhettek játék közben. Pedig jól eltalálták a sötét hangulatot, amely Max lelki világát és gondolkodását is jellemzi. Történetünk nagy részében zuhog az eső, vagy esik a hó (sőt főhősünk még a jeges vízben is megmártózik), amelyet meg-megszakít a régi, meleg családi kép. ’Szakavatatlan’ szemek akár a Constantine- A démonvadász folytatására is gondolhattak, amikor a felszálló fekete démonokat megpillantották. Ezek viszont csak azon drog képzeletbeli szüleményei, amely hatására Max családjának is meg kellett halnia.

 Konklúzióként levonható tehát, hogy egy nagy lehetőséget szalasztottak el a May Payne elkészítésével, ugyanis sokkal nagyobb filmet lehetett volna készíteni, ha nem a drogozós-elmélkedős-nyomozós vonalon haladnak, hanem egy látványos és végig akciódús történetben gondolkodtak volna. 6/10p.

 

A +1 film pedig...

2008.11.19. 10:00

 Nem lehet más csakis a Watchmen!

rendező: Zack Snyder

szereplők: Malin Akerman, Jeffrey Dean Morgan, Carla Gugino, Billy Crudup, Patrick Wilson, Jackie Earle Haley

Trailer

 A Zack Snyder igencsak megmutathatja mit is tud. Már a 300 sem volt kutya (amelynek 2010-re lesz meg a folytatása) itt viszont mindent beleadhatott. Aki látta a trailert, annak nem lehet kérdés eme film különdíja. Tömegek futkosnak a képregény-adaptáció után. Megjelenés pedig csak 2009 március 6-ra várható és máris akkora a rajongótábora, mint a 300-nak összesen. Mindenképpen nagy bevételre számolhatnak a mozik, így nehéz arra számolni, hogy nagy bukás lesz...

A harmadik blokkban a dobogó filmek találhatók, továbbá +1 film, ami a megjelenés előtt közönségkedvenc lett és már mindenki számol, hogy hányat kell még aludni a bemutatóig.

3. Angyalok és démonok

rendező: Ron Howard

szereplők: Tom Hanks, Ayelet Zurer, Ewan McGregor

 Ron Howard újra adaptál! És megint Dan Brown-tól. A sokakat megosztó Da Vinci kód után, most az Angyalok és démonok kerültek megfilmesítésre. Egyesek szerint ez a köny sokkal jobb, mint a Da Vinci kód és csak reménykedni lehet, hogy sokkal jobb lesz a 'folytatás'. A főszerepet ezúttal is Tom Hanks kapta, viszont Audrey Tatou nem szerepel benne. Ott lesz azonban Ewan McRegor, aki az utióbbi időben igencsak jól sikerült filmekben kapott helyet.

2. Public Enemies

rendező: Michael Mann

szereplők: Johnny Depp, Christian Bale, Channing Tatum, Marion Cotillard, Billy Crudup, Stephen Dorff, Leelee Sobieski, Giovanni Ribisi

 Michael Mann rendezte azt a filmet, amelyben ugyancsak neves szerplőgárda található. Ha nem néznénk, hogy ott van Johnny Depp (napjaink legnagyobb kedvence), Christian Bale (napjaink legfoglalkoztatottab színésze), akkor nézzük csak a mellékszereplőket: Channing Tatum (Step Up 1-2), Billy Crudup (Watchmen!!!), Giovanni Ribisi (Tolvajtempó). Ha nem is lesz izgalmas a történet, ki ne akarná megnézni azt a filmet, ahol az egy négyzetméterre jutó híres színészek száma egy kisebb 'tömeg'!?

1. The Imaginarium of Doctor Parnassus

rendező: Terry Gilliam

szereplők: Heath Ledger, Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrell, Christopher Plummer, Tom Waits

 Mindnekit megrázott a hír, hogy Heath Ledger elhunyt, ezzel nem is akarok foglalkozni. Az tény, hogy a The Dark Knight az utolsó befejezett és ez az utolsó filmje. Ha valaki eddig is szerette őt, akkor biztos meg fogja nézni, ha valaki nem akkor meg azért. Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrell neve is fémjelzi, hogy nem akármiért került ez a film az első helyre.

SZTE-BTK hallgatói filmklub

2008.11.18. 12:12

Történettudományi tanterem

2008.11.24.

19:45

Matrix

Két valóság létezik. Az egyik mindennapi életünk - a másik az, ami mögötte van. Az egyik álom. A másik a mátrix. Neo kétségbeesetten kutatja az igazságot a mátrixról. Erről a titokzatos és ismeretlen valamiről. Neo csak mendemondákból hallott - de biztos benne, hogy ez az elképzelhetetlen dolog rosszindulatú, és titokban irányítja az életét. Neo úgy véli, Morpheus, ez a legendák övezte férfi, akit a világ legveszélyesebb emberének tartanak, megmutatja neki az igazságot.

Egy éjszaka Neo találkozik egy gyönyörű ismeretlennel, Trinityvel, aki elvezeti őt egy másik világba, ahol Neo találkozik Morpheusszal és személyesen megtapasztalja az igazságot a mátrixról. Neónak egy kérdésre is választ kell találnia, amely ugyanolyan mellbevágó, mint az első. Vajon ő a kiválasztott? Még mielőtt felfoghatná, miről van szó, Neo biztos abban, hogy a kérdésre nem a válasz. Mások, mint Morpheus társa, Cypher egyetértenek. Ám akadnak olyanok is, akik nem egészen biztosak ebben.

A mátrixnak védelmezői is vannak. Vezetőjük a könyörtelen és szó szerint fékezhetetlen Smith ügynök. A mátrix őreinek módszerei egyszerre ámulatba ejtőek és rémisztőek. Neo, Morpheus és Trinity élethalálharcot folytat a mátrix gonosz és szinte legyőzhetetlen őrei ellen, hogy választ találjanak kérdéseikre, ráeszméljenek valódi erejükre, és megismerjék sorsukat. Minden mozdulat, minden másodperc, minden gondolat döntő jelentőségre tesz szert, ha ki akarnak szabadulni a mátrix rabságából, és elpusztítani mindazt, amit képvisel.

IMDb

süti beállítások módosítása